Advent idején szinte természetes, hogy minden éneklő, muzsikáló közösség bemutatja
közönségének karácsonyváró műsorát, még akkor is, ha a közönség, vagy akár maguk az
előadók esetleg nincsenek elkötelezve az egyház, a Teremtő iránt. Hogy miért? Elsősorban
azért, mert nincs olyan ember, akinek a szíve mélyén ne lenne ott a szeretet iránti vágy, még
ha azt nem is tudja vagy akarja kimutatni. Egy új élet kezdete családi körben
kézzelfoghatóvá teszi a szeretet működését már csak a gondoskodás szüksége által is.
Jézus születése pedig az egész kereszténység egyik főünnepe, amikor Isten maga jön
közénk. Már a puszta tény is missziós lehetőségek tárháza és hitvallásra ösztönöz. Ahogy a
család várja a gyermek érkezését, a keresztény ember úgy várja Adventban a Megváltó
születését, más dimenzióban az ember egy életen át várja a mennyei újjászületést, amikor
színtől színbe találkozik az örök Atyával. Ahogyan Szt. Pál írja Szeretet-himnuszában a
korinthusiakhoz: „…ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok”.
A Pueri Cantores nemzetközi mozgalom éltetője maga annak célja: ifjúsági kórusok,
közösségek közös énekes fohásza a békéért a népek és az emberek között. Ez pedig csak a
szeretet talaján működik. Ez a felismerés vezette a Budai Ciszterci Szt. Imre Gimnázium
énektanárait, karnagyait arra, hogy szokásos adventi fellépésük dec. 18-án du. 5 órakor az
iskola dísztermében egyben Pueri Cantores kórustalálkozó is legyen, hiszen az iskola
Leánykara és a Rajeczky Benjámin, az iskola egykori szerzetes-tanára nevét viselő ifjúsági
vegyeskar is a Szövetség alapító tagja. Egy Pueri találkozón elvárás, hogy a kórusok
közösen is énekeljenek, ne csak külön-külön. Nos, Fábián Attila és Rauscherné Horváth
Gyöngy karnagyok ezt még kiegészítették azzal, hogy az előadásba a közönséget is
bevonták, valóságos happeninget teremtve ezáltal.
Két ok van, ami miatt ez a – hagyományos értelemben – hangversenynek aligha nevezhető,
rendkívül közvetlen, baráti, szeretetteljes légkörben zajló, valódi közösséget formáló
esemény példamutató és követendő: a közönség megénekeltetése az egyes blokkok között
oly formán, hogy Fábián Attila karnagy úr egyszerűen odaül a zongorához, és – mint a
kántor a templomban – bevezeti és elkezdi énekelni az adott adventi, majd karácsonyi
énekeket, egybekovácsolva a – többnyire az éneklő gyerekek családtagjaiból álló –
közönséget. Az éneklő közönség pedig egy szívvel, egy lélekkel, mintegy énekes társként
„egészíti ki” népénekekkel a kis-gimnáziumi gyerekkar, a leánykar és a Rajeczky kórus
művészi, többszólamú énekét. A másik, ami feltűnt a fiatalok énekét hallgatva, ők nem
egyszerűen interpretálták, azaz közvetítették Victoria, Gebhardi, Rachmaninoff, Kodály,
Bartók, Bárdos és mások kórusműveit ill. azok üzenetét, hanem maguk az énekesek is
imádkoztak. Úgy, mintha saját szavaikkal imádkoznának. Szólóban, kórusban, közösen, a
közönséggel együtt. Gebhardi kánonjának (Glória szálljon a mennybe fel, jöjjön a földre a
béke) két szólamát az egyesített kórus, két szólamát a közönség jobb ill. bal padsora
énekelte…és valóban felszállt a „grória” a mennybe….
